Tegnap elveszítettem egy barátnőm, legalábbis valakit, akit annak hittem. Nem is elveszítettem, inkább lemondtam róla. Anno együtt dolgoztunk, lakótársak is voltunk egy darabig (az én lakásomban laktunk). Érzésem szerint mindig jó voltam hozzá, mindig ott voltam neki, noha keménynek mutatta magát és igyekezett nem kiesni a szerepéből, tudtam, a mai napig tudom, hogy valami nagyon rohadt, nagyon sötét dolog lappang a múltjában, nagy valószínűséggel még gyerekkorából. Hiába kérdeztem, hiába szerettem, próbáltam segíteni, sosem nyílt meg. Ne érts félre, nem invesztáltam bele anno túl sokat érzelmileg, nem. Csak segédkezet nyújtottam, kvázi egy nyugalmas pontot a zaklatott életében, és teljesen paff voltam - nem is a hála teljes hiányán, azt nem vártam volna, senkitől, főleg nem tőle - hanem azon a piszkálódó, szemétkedő viselkedésén, amit mutatott felém, mert egyszerűen nem értettem, hogy ezt mivel érdemeltem ki. Nemcsak én, a környezetünk is csodálkozott, tehát nem csak bebeszéltem magamnak, többen kérdezték anno, amikor ezzel-azzal belémszúrt mások előtt, hogy "ezt most miért?" - én minden alkalommal megkérdeztem magamban, és mivel olyan ember vagyok, aki a saját kárán is őrzi a békét, szép lassan összeroppantam, aztán elváltak az útjaink. Egyetlen egyszer láttuk (már Ferivel) az igazi arcát, ami végtelenül megindító volt. Frissen egy szakítás után, összetörten, könnyektől fuldokolva ült a nappalinkban, a segítségünket, támogatásunkat remélve - meg is kapta, majd pár nappal később ugyanúgy visszavette a sértő, gőgös, pökhendi stílusát, és sokáig nem beszéltünk.
Előkerült aztán megint, ezúttal Facebook-on, beszélgettünk sokat, úgy tűnt, megváltozott, kedvesebb lett, még bocsánatot is kért a múltbéli szemétkedéseiért, én pedig, a javíthatatlan naíva hittem neki. Úgy két héttel ezelőtt újra kezdte mutogatni a foga fehérjét, tegnap pedig 150%-ban a régi szemét önmagát adta, amivel anno annyi fájdalmat okozott nekem. Ő az a fajta ember, akivel nem lehet értelmes módon beszélni, ne adj' Isten tükröt tartani elé, mert azonnal úgy viselkedik, mint a sarokba szorított állat, támad. Mivel nem vagyok hajlandó semmiféle kapcsolatot fenntartani senkivel, aki egy kicsit is képes felzaklatni, bántani, vagy a magánszférámba férkőzni, ahogy én nem szeretném, tegnap egy hosszas beszélgetés (én beszéltem, kérdeztem, Ő támadott) megmondtam neki, hogy legyen olyan boldog, mint amilyennek mutatja magát, kívántam neki minden jót és letiltottam a FB-on. Nem töröltem, csak letiltottam.
...csak egy adalék: Ő volt az egyetlen (tényleg, még olyan ismerősök is írtak, akikkel bazmeg 20 éve nem beszéltem), aki egyetlen egyszer, egyetlen egy szót sem kérdezett Lilyről, sem, amikor élet és halál közt lebegett a kórházban, sem azóta, hogy jobban van, teljesen felépült-e. És ha minden mást kivonok az egyenletből, ez az egy elég ahhoz, hogy tényleg ne akarjak róla többet hallani. Nem akartam neki különös jelentőséget tulajdonítani - akartam hinni, hogy megváltozott - de így? Nem is tudom, mit vártam tőle, ha erre sem volt képes.
Azért szar, tényleg az. :(
No comments:
Post a Comment